A nagy teherbírású{0}}kaszák eredete a 19. század végére tehető. Ebben az időszakban, amikor a mezőgazdasági gépesítés kezdett formát ölteni, az emberek a legelőkön és a termőföldeken igyekeztek javítani a gyepgazdálkodás hatékonyságát a kézi kaszát helyettesítő mechanikus eszközökkel kísérletezve. A korai fűnyíró berendezések viszonylag egyszerű kialakításúak voltak, jellemzően kézi-tolta vagy állati{5}}húzott mechanikus eszközöket alkalmaztak; ezek fogaskerekeket vagy forgattyús mechanizmusokat használtak a dugattyús kések meghajtására, ezáltal levágva a füvet. Bár a berendezés hatékonysága ebben a fázisban viszonylag alacsony volt, ez megalapozta a későbbi gépesített kaszálási technológiákat.
A belső égésű motorok széles körű elterjedésével a fűnyírók fokozatosan áttértek az emberi vagy állati erőről a benzin- vagy dízelmotorra. Ezzel párhuzamosan a vágómechanizmus a dugattyús pengékből forgó vágóasztalokká fejlődött. A rotációs fűnyíró technológia megjelenése a vágási hatékonyság drámai növekedését eredményezte. Ezen túlmenően a berendezések tervezése a nagyobb méretek és a nagyobb szakosodás irányába mutatott, ami a farmokon, repülőtereken és a városi tereprendezésre alkalmas, nagyméretű-kaszagépek megjelenéséhez vezetett,{4}} amelyek a modern, nagy teherbírású fűnyírók előfutárainak tekinthetők.
A hidraulikus technológia, az anyagfejlesztés és az automatizált vezérlőrendszerek fejlődésének köszönhetően a nagy teherbírású fűnyírók teljesítménye- jelentősen javult. Ezek a gépek immár nemcsak nagyobb teljesítménnyel büszkélkedhetnek, hanem olyan funkciókat is magukba foglalnak, mint a lánctalpas meghajtórendszerek, a lebegő kontúrt-követő vágómechanizmusok és az intelligens vezérlőrendszerek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy alkalmazkodjanak a bonyolultabb terepekhez, és megfeleljenek a nagy-intenzitású műveletek követelményeinek. Ezzel egyidejűleg a nagy szilárdságú ötvözet anyagok és az optimalizált szerkezeti kialakítások alkalmazása jelentősen növelte a berendezés tartósságát és biztonságát.